Koller: a mislenyi milliő egyedi a magyar futballban

A Nemzeti Sport Online interjút készített Koller Krisztiánnal.

A „kambodzsai fiúból” a 30. életévében lett NB I-es játékos

A tavaszi szezonkezdet előtt kétrészes összeállítás keretében már foglalkoztunk azzal a témával, mi kell ahhoz, hogy valaki alacsonyabb osztályból indulva is NB I-es játékossá válhasson. Koller Krisztiánt néhány hónappal a harmincadik születésnapja előtt szerződtette télen a PMFC a másodosztályú Kozármislenyből. A Ligakupában a Videoton ellen vasárnap bombagólt szerző középpályás gyerekként Pécsen kezdte a pályafutását, mégis 23 évet kellett várnia rá, hogy bemutatkozzon nevelőegyesületének első csapatában. Tanulságos történet következik!

„AKKORIBAN A KLUBVEZETŐSÉG NEM PREFERÁLTA A SAJÁT NEVELÉSŰ FIATALOKAT”

– Az MTK ellen az első tavaszi fordulóban már bemutatkozhatott az NB I-ben, azóta pedig a Ligakupában három meccsen két gólt szerzett. Vasárnap a Videoton ellen csapata egyik legjobbja volt, amellett, hogy remek labdákkal látta el a társakat, lőtt egy nagy gólt is. Mondhatjuk, hogy „megérkezett a PMFC-be”? Hogy sikerült a beilleszkedés, megtalálta a helyét?
– Alapvetően nem volt idegen a környezet, hiszen Pécsen születtem, itt kezdtem futballozni, és a játékosok jelentős részét is ismertem már, télen pedig együtt érkeztünk a csapathoz Márton Gábor edzővel, aki korábban Barcson még a csapattársam is volt – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére Koller Krisztián. – A felkészülési időszakban volt egy sajnálatos sérülésem, ami miatt három hetet ki kellett hagynom. Ezért örülök, hogy a Ligakupában megkaptam a megfelelő meccsterhelést, az pedig külön öröm, hogy három meccsen két gólt is sikerült szereznem. Az persze sajnálatos, hogy nem tudtunk bejutni a döntőbe, de szurkolóink vasárnap a vereség ellenére is megtapsoltak minket, ami mutatja, értékelik a teljesítményünket. A szakmai stáb belső középpályásként számol velem, és szeretném minél inkább meghálálni a bizalmukat.

– Két hónappal a 30. születésnapja előtt tudott bemutatkozni az élvonalban. Ez azért még a mi sokat látott kis bajnokságunkban sem gyakori. Ráadásul úgy, hogy a pályafutását hatévesen a PMFC-ben kezdte. Miért kellett ennyit várnia az NB I-es bemutatkozásra? Mostanra érett meg az NB I-re, vagy most vették észre?

– Ez egy hosszú történet. A PMFC-től fiatalon elkerültem, miután végigjártam a korosztályos csapatokat. Akkoriban a klubvezetőség – a maival ellentétben – nem preferálta a saját nevelésű fiatalokat. Több csapattársammal együtt eljöttünk a klubtól, alacsonyabb osztályba szerződtünk. Ezt azóta sem bántam meg, mert akkor nem láttam a jövőmet a PMFC-nél.

„MINDENKÉPP KÜLFÖLDRE AKARTAM MENNI – MA MÁR MÁSKÉPP CSINÁLNÁM”

– Ennyin múlt az egész?
– Nem csak ennyin. A 2000-es évek elején Barcsra szerződtem idősebb Dárdai Pál csapatához, amelynél jól ment a játék. Fiatal voltam és vehemens. Mindenképpen külföldre akartam igazolni. Rott Ferenc segítségével (a baranyai születésű kapus az NB I-ben korábban játszott a Honvédban, a Haladásban, a BVSC-ben – a szerk.) Németországba kerültem. Mivel azonban korábban angolul tanultam, németül nem beszéltem. Ezért csak a hatodosztályba mehettem, a magasabb szintű Regionalligában ugyanis megkövetelték volna a német nyelvtudást. Fél év alatt azonban rá kellett jönnöm, hogy külföldön sem minden úgy megy, ahogy az ember elképzeli. Nem olyanok voltak a körülmények, amilyenre számítottam, és utólag magamra is mérges vagyok, mert a kint töltött idő alatt sem olyan intenzitással tanultam a nyelvet, mint ahogy kellett volna. Mindezek után hazajöttem.

– Megbánta, hogy minden áron külföldre akart szerződni?

– Ma már másképp csinálnám. Most is úgy gondolom, hogy érdemes fiatalon, akár már 18 évesen külföldön kipróbálnia magát egy futballistának, tapasztalatot szerezni. Nekem 21 évesen azonban talán jobb lett volna már az NB I-re törekedni, mint külföldön alacsonyabb osztályban futballozni. Ugyanakkor külföldön nagyon fontos élettapasztalatokat szereztem, amik segítettek abban, hogy később érettebben tudjak gondolkodni.

– A sikertelen németországi kitérő után hogyan folytatódott az NB I felé vezető útja, egyáltalán hitt abban, hogy a német hatodosztály után lehet még önből élvonalbeli játékos?

– Miután hazajöttem, játszottam többek között Barcson és Kaposvölgyén is, majd egy felejthető időszak után 2011-ben Kozármislenybe szerződtem. Ott egy olyan miliőbe kerültem, amely, merem állítani, egyedi a magyar futballban. Emberileg és szakmailag is nagyon megfogott az ottani közeg. Azért egyedülálló ez, mert annak ellenére sikerült kialakítani egy egymásért küzdő, nagyon jó szellemiségű csapatot, hogy nem volt kiemelkedő anyagi helyzetben a klub. Több NB III-as csapatnál is jobb fizetések voltak, mint nálunk, mégis sikerült tavasszal benn maradnunk, a következő szezonban pedig már a második helyen zártunk az MTK mögött.

„TANÁRKÉNT IS DOLGOZTAM, ÍGY BIZTOSÍTVA A MEGÉLHETÉSEMET”

– Az alacsony fizetés mellett hogyan tudott a futballra koncentrálni? Sok játékos éppen azért menekül külföldre, alacsonyabb osztályba, mert ha itthon az NB I-ig már nem jut el, szeretne annyit keresni a futballból, amennyiből meg is tud élni, ez pedig nem mindegyik NB II-es csapatnál lehetséges.
– Időközben Pécsen elvégeztem az egyetemet testnevelés szakon, a klub pedig segített abban, hogy testnevelő tanárként dolgozhassak is a játék mellett. Így biztosítva volt a megélhetésem, és a futball sem szorult háttérbe. Vagyis Kozármislenyben minden lehetőség adva volt, hogy megmutathassam, alkalmas lehetek akár az NB I-re is. Főleg, miután nyáron rangidőssé váltam a csapatban, és már vezéregyéniségként tekintettek rám a társak és Márton Gábor vezetőedző is. Ez ösztönzőleg hatott rám, nagyon jó kapcsolatom volt a srácokkal, próbáltam fanatizálni őket, mert vallom, hogy először is mentálisan kell legyőzni az ellenfelet, úgy kell pályára lépni, hogy »szétszedjük őket«. Elértük, hogy a riválisok Mislenybe már úgy érkeztek, hogy tartanak tőlünk. Jöttek is az eredmények, és külön öröm, hogy legutóbb, az őszi szezonban a bajnokságban tíz góllal tudtam segíteni a csapatot.

– Nem mellékesen, holtversenyben ugyan, de még mindig vezeti a Nyugati csoport góllövőlistáját. Ám nagy kérdés, lett volna-e önből NB I-es játékos, ha télen Márton Gábor nem kerül a PMFC-hez… Vagy volt megkeresésem másik NB I-es csapattól is?
– A futballhoz szerencse is kell. A legfontosabb azonban az, hogy legyenek az embernek céljai és ne adja fel őket.  Nyáron volt egy osztrák lehetőségem alacsonyabb osztályból, de ezúttal már nem akartam külföldre igazolni. Szerencsére most jól döntöttem, mert télen hívott a PMFC. Más első osztályú csapat nem keresett. Kozármisleny azért is jó lehetőség a labdarúgók számára, mert van egy szoros együttműködés a PMFC-vel, az ott kevesebb lehetőséget kapó játékosok az NB II-ben lendülhetnek ismét formába, míg a másodosztályú együttesben jól teljesítőkre felfigyelhetnek az NB I-es csapatnál.

„A TEHETSÉG ÖNMAGÁBAN NEM ELÉG”

– Ha azt mondom, Kambodzsai Fiúk, akkor mi jut eszébe?
– A kilencvenes évek végén volt egy kispályás torna Pécsen, amin elindultunk a gyerekkori barátokkal, akikkel együtt is játszottunk a PMFC korosztályos csapataiban. Nyáron, negyven fokban fekete pólóban futballoztunk, ezért poénból Kambodzsai Fiúk néven indultunk.

– Nem mellékesen meg is nyerték a 14 csapatos, helyi grundok bajnokságát. Mi lett a Kambodzsai Fiúkkal? Mi lett azokkal a srácokkal, akikkel együtt játszott a Pécs ifjúsági csapataiban? Vajon miért nem jutottak el többen az első osztályig, hiszen jó néhány korosztályos válogatott is volt köztük.
– Azt nagyon sajnálom, hogy az 1982–1986 közötti korosztályokból nem jutottak el többen az NB I-ig. Legalább öt-ha olyan játékos volt, aki a képességei alapján megállná a helyét az élvonalban. Az én korosztályomból egyedüli vagyok most az NB I-ben. A többiek vagy alacsonyabb osztályban futballoznak itthon vagy külföldön, és vannak olyanok is, akik különböző okokból – mint például sérülés vagy civil pályafutás, munkalehetőség – abbahagyták a játékot.

– Amikor a tavaszi szezonkezdetet megelőzően kétrészes sorozatban azzal foglalkoztunk, mi kell ahhoz hogy valaki NB I-es játékossá váljon, az volt az egyik hangsúlyos olvasói vélemény, hogy az igazán tehetséges játékosok előbb-utóbb utat törnek maguknak, és megkapják az esélyt a bizonyításra. Egyetért?
– A tehetség önmagában nem elég. Sok összetevőn múlik, hogy valaki befutja-e azt a pályát, amire alapvetően tehetsége alapján lehetősége lenne. A tehetség mellett szükség van alázatra, kitartásra, szerencsére, arra, hogy amikor a tehetség megkapja az esélyt, akkor élni is tudjon vele, és persze számítanak a kapcsolatok, a háttér. Abban az időben, amikor mi fiatalok voltunk, még nem alakult ki az a menedzserszemlélet, ami manapság már általánosnak tekinthető. Ma már a 17-18 éves futballistáknak is van menedzserük, aki próbálja bizonyos irányba terelni a pályafutásukat. A mi időnkben ez nem volt így. Ha egy játékosnak nem volt megfelelő háttere, nem voltak kapcsolatai, sokkal nehezebben tudott boldogulni. Ebben a helyzetben voltam én is. Szükség van egy menedzserre, aki megteremti annak a lehetőségét, hogy a labdarúgó minél több helyen megmutathassa képességeit, több helyen kipróbálják, ha például egy csapatnál kifog egy olyan edzőt, aki egyszerűen nem bízik benne – ilyen bárkivel előfordulhat –, akkor segítsen továbblépni, új esélyt találni a bizonyításra.

„KÜZDENI KELL A CÉLOKÉRT, HA PEDIG LEHETŐSÉGET KAPSZ, NEM SZABAD BETOJNI”

– A menedzsereknek valóban szerepük lehet abban, hogy egy-két rosszul sikerült szezon, akár sérülés, akár gyengébb forma és mellőzés ne jelentse egy labdarúgó pályafutásának végét, ne vegye el a kedvét az egésztől. Egy másik fontos elem a légiósok szerepe. Amíg ön évekig alacsonyabb osztályban küzdött, addig nevelőklubja, a PMFC öltözőjében sokszor egymásnak adták a kilincset az ismeretlen légiósok, akiknek nem sokat jelentett a klub története, hagyományai, és többségük nem is váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, gyorsan távozott. Az ilyen példák nem rombolták az önbizalmát, az előrelépésbe vetett hitét?
– Ahogy már mondtam, nem szabad feladni. A kitűzött célokért meg kell küzdeni. Azt bosszantónak tartom, hogy sok klub játékospolitikájában nem a minőségre, hanem a mennyiségre épülő szemlélet alakult ki. A légiósok számának növekedése összefügghet a menedzserek szerepének növekedésével. Ugyanakkor én nem a külföldiekre hegyezném ki a problémát, mert magyar játékosok között is sok olyan van, aki odakerül egy klubhoz, és aztán csak úgy el van, mint a befőtt. Nem mindig a szakma számít egy-egy játékos szerződtetésekor, de ezen kár is rágódni.

– Önnek pedig már fölösleges is, hiszen a kitartásának meglett a gyümölcse. Most már „csak” bizonyítania kell, hogy nem véletlenül kapta meg a lehetőséget közel a harminchoz az NB I-ben. Ez mennyire nehéz feladat, mekkora ugrás, hogy ősszel még az NB II-ben játszott, a szezon második felében viszont már az élvonalban kell helytállnia?
– Az élvonalban összességében jobb csapatok, jobb játékosok vannak. Elsősorban gyorsabban kell gondolkodni, gyorsabb a játék tempója. A lényeg azonban ugyanaz, nem szabad betojni, futballozni kell! Nem tartom magam öregnek, úgy érzem, még túl a harmincon is sok jó évem lehet, korábbi csapataimhoz hasonlóan a PMFC-nél is szeretnék meghatározó játékossá válni. A klubnál a jó szerepléshez minden adva van. A csapatformálódás persze egy hosszú folyamat, de jó srácok alkotják az együttest, és ha mindenki hozzáteszi a csapat teljesítményéhez a maga egyéniségét, annak meglesz az eredménye. Efelé haladunk, és a Videoton ellen a Ligakupában ez már látszott is.

NSO-VÉLEMÉNY – KAMBODZSAI FIÚK

Ahogy az az interjúból is kiderül, a Kambodzsai Fiúk egy csapat volt. Lelkes, többségében a PMFC-ben futballozó tizenévesek csoportja, akik 1999-ben megnyerték a Soccer-kupa elnevezésű, tinédzserek által szervezett pécsi kispályás tornát, amelyen az 1990-es években minden nyáron összemérték erejüket a helyi grundok, baráti társaságok, közösségek csapatai. Átvitt értelemben azonban gyűjtőnévnek is tekinthetjük a kambodzsai fiúk elnevezést. Mindazon játékosok gyűjtőjeként, akik hiába voltak tehetségesek, ilyen vagy olyan okokból eltévedtek vagy el is vesztek a magyar labdarúgás dzsungelében.

A pécsi középpályás története aligha egyedülálló. „Koller Krisztiánok” valószínűleg szerte az országban rohangáltak, vagy ha nem ment el a kedvük a futballtól, akkor rohangálnak ma is különböző osztályokban, pályákon Pécstől Nyíregyházáig, Győrtől Szegedig. Sztorija azonban mégis egy kicsit egyedi, ő azon kevesek közé tartozik, akik a rengeteg útvesztő ellenére 29 éves korukra megtalálták a kiutat az erdőből. Koller Krisztián utólag már látja a csapdákat, reálisan értékeli az elmúlt éveket.

Nyíltan beszél arról, hogy klubjánál a kilencvenes években nem építettek a saját nevelésű fiatalokra. Hiába voltak többen is közülük utánpótlás-válogatottak, amikor felnőttkorba léptek, többségük mehetett Isten hírével, ki amerre lát, NB II-be, NB III-ba, megyei bajnokságokba, osztrák és német alacsonyabb osztályokba. Koller egészen a német hatodosztályig „zuhant”, de innen is van, volt visszaút.

Utólag már látja, huszonévesen talán már nem kellett volna mindenáron erőltetni a külföldi szerződést, mert ott sem fenékig tejfel az élet, főképp, ha nincs megfelelően felkészülve az ember fia, nem beszéli az idegen ország nyelvét, és amikor már kint van, akkor sem fordít kellő energiát a tanulásra. Ez nagy tanulság lehet a fiatal labdarúgóknak, mint ahogy az is, hogy megfelelő háttér, illetve egy jó menedzser nélkül semmiképp sem érdemes nekivágni a nagyvilágnak, szükség van olyan idegenvezetőre, aki segít a tájékozódásban, és ha elakad az ember, akkor próbál irányt mutatni, új lehetőségeket, kihívásokat találni.

A másik, és talán legfontosabb tanulság: sosem késő tanulni a múlt hibáiból, változtatni a dolgok menetén. Koller Krisztián Németországból hazatérve elvégezte az egyetemet, majd elkezdett tanárként dolgozni, ennek köszönhetően már több lábon állt. Nem a futball jelentette az elsődleges megélhetési forrását, de közben nem adta fel az álmait. A futballpályán is tette a dolgát becsülettel (a hlsz.hu adatai a 2005–2006-os idény óta hét és fél szezon alatt középpályásként 47 gólt szerzett az NB II-ben). Nem véletlenül keresték nyáron a jól sikerült kozármislenyi idény után Ausztriából is, de mivel nem volt kiszolgáltatott helyzetben, volt állása, másodjára már nemet tudott mondani a külföld hívó szavára.

2013 januárjában pedig elérkezett a nagy pillanat. A „Pamacstól” keresték. A klubtól, amelyben hat évesen elkezdett futballozni, és amelynek mezében a kölyök meccseken talán sokszor ábrándozott arról, de jó lenne egyszer a „nagycsapatban”, az NB I-ben is pályára lépni. Attól a klubtól, amelyért már érdemes volt feladni a tanári állást, amelyért a múlt csalódásai ellenére is érdemes volt áldozatot hozni. Koller életében most már ismét a futball az első. Miközben kortársai, a kambodzsai fiúk közül van aki jól menő vállalkozó lett, más a pálya helyett a humor színpadán standuposként igyekszik szórakoztatni a nagy érdeműt, megint más pedig az osztrák harmadosztályban „penget” Koller Krisztián 29 évesen élete második NB I-es meccsére készül, szombaton a Kecskeméthez látogat a Pécs.

Forrás: www.nso.hu

Szólj hozzá a bejegyzéshez!